Kám- Jeli arborétum

„Sohasem akartam az lenni, aki vagyok, s a grófi címet is úgy kaptam meg, hogy igazán nem tettem érte semmit. (…) Ha választhatok, nem is ekkor akartam volna megszületni: mennyivel szívesebben lennék az az ismeretlen nevű indián, aki őseitől örökölt, és nem tanult tudással a házhoz nemesíti az erdő és a mező vad növényeit, vagy az a pigmeus, az az első apró fekete ember, aki a füvek közül kiválaszt egyet, és meglátja benne a későbbi banánfát. Mennyivel boldogabb ez a nevezetes névtelenség, mint a rang, és az istenverte társadalmi kötelezettségek. Ezért gondolom, hogy a rám maradt vagyonnak csak úgy adok értelmet, ha elvetem. Ha leszek a virágos gróf, a bolond.”
Olvashatjuk Gróf Ambrózy-Migazzi István sorait egy selmecbányai erdészprofesszornak írt leveléből.
Egy olyan ember szavai ezek, aki rangja, grófi származása, bárói titulusa, iskolázottsága, nagy vagyona ellenére egyszerű, de annál szenvedélyesebb kertésznek tartotta magát. Amikor valami oknál fogva rábukkannak a Malonyai vagy Jeli arborétumra, olvassák a különböző ismertetőket, sőt, talán már sokan be is járták Önök közül, akkor nem csupán egy helyről van szó, amely tele különleges növényekkel, ami pihenést, megnyugvást, élményeket rejt. Nem. Egy életműről beszélünk, olyan gyűjteményről, ami egy valótlannak tűnő álom megvalósítása, tele szeretettel, kitartással és elhivatottsággal.
István 1869-ben Nizzában, Sédeni báró Ambrózy Lajos és Erdődy Ágota gyermekeként látott napvilágot. A középiskolát Bécsben végezte, majd tanult Belgiumban, és Budapesten. Bár a politikai tudományok meseterévé vált, növényszeretete és a kertészkedés iránti szenvedélye más útra terelte életét. Itt megjegyzem, mindezen tudása nélkül a mai Jeli arborétum nem létezne, hiszen a terület megvásárlása nem bizonyult egyszerűnek az akkori, háború utáni időszakban, így hosszadalmas, hivatalos eljárások, papírok révén tudta elkezdeni a munkálatokat. De kanyarodjunk egy picit vissza a tanulmányai befejezését követő időszakra, ugyanis az első meghatározó élmény, ami elültette benne a gondolatot, valójában azok az utazásai voltak, ahol megismerkedett más tájak berendezkedésével, harmóniájával, érdekességeivel, növénykultúrájával. A távoli vidék növényvilágának tanulmányozása arra ösztönözte, hogy valami újat hozzon létre, így a fejébe vette, hogy megteremti ezen térségek hangulatát, Magyarországon.
Ambrózy eközben hűséges társra lelt Migazzi Antónia grófnő személyében, akinek hála megteremthette első lehetetlennek tűnő projektjét a grófnő birtokán, Malonyán. István naplójában így írta le a kert hangulatát:
„Malonyán az ősz nem szomorú. Az őszi lombhullás ott úgy hat, mint a szoborleleplezés. Ilyenkor az örökzöld fák jobban bontakoznak ki a napnak és a szemnek, a fenyőültetvények temetői hangulatából belépünk a fénylő babérbozótba, és a nevető zöld bambuszsűrűségben melegünk lesz a szívünk körül.”
A gróf nem csupán a kert szépségét élvezhette, de Európa szerte elismert botanikussá vált, és a híres „virágos gróf” titulust is innentől tudhatta magáénak.
Persze sokakban megkérdőjeleződik, ha ennyire imádta az alkotó a művét, miért nem fordította az energiát a továbbiakban is ennek a kertnek szépségeibe, bővítésébe, fejlesztésébe. A válasz egy kicsit szomorú, de egyben megnyugtató is. Szomorú, mivel a trianoni békeszerződés után Malonya arborétuma csak akkor maradhatott volna Ambrózy kézen, ha lemond magyar állampolgárságáról. Megnyugtató, ugyanis állampolgárságát megtartva, magyar maradt, ennek következményeként létrejöhetett a mai Jeli csodálatos, mesebeli növényvilága.
Ezekben az időkben már többször tartózkodott a magyarországi Tanán, ahol édesanyjától örökölt birtokot, így talált rá a településtől nem messze, Kám határában Jelihálás területére. Amint azt a beszámoló elején leírtam, nem volt olyan egyszerű a földterület birtokba vétele, de Ambrózy Migazzi István szótárából kitörölve a „feladom” szócskát, végül övé lett a pusztaság. 1922 őszén vetette bele magát a munkálatokba, és egészen haláláig, 1933-ig dolgozott az örök tavasz kertjén, ami mai napig őrzi nem csak munkásságát, hanem a gróf lelkét is. Kérésére itt temették el, síremlékére írt jelmondata méltó módon őrzi emlékét: „Semper Vireo” – Örökké zöldellek.
A virágzás időszakának a második világháború vetett véget, nem csupán a gondozás és ápolás hiánya okozott károkat, hanem a háború viszontagságai is, fákat vágtak ki, és a természetet felhasználták a háború önös érdekeire.
Szerencsére a pusztítás lecsendesedése után újra előtérbe került az arborétum, mint értékes hagyaték, 1953-ban védetté nyilvánították. Bár újra folytatódott a felújítás és a terület rendbe hozása, megdöbbentő volt a tény, hogy a gróf 11 évnyi kitartó, szorgalmas munkája révén kialakított gyűjteményből csupán 19 lombhullató fa és 15 fenyő maradt.
A hatvanas évektől kezdődött el az igazi látogatóközponttá alakítás, egészen napjainkig.